Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek, amik a szivemből szólnak - Öszikék 3.

 

gmsv-14.gif

Gyulai Pál
Őszi délután

Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!

1865

 Bilder oder Fotos hochladen

Petőfi Sándor
Szeptember végén 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet. 


Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könnyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!


(Koltó, 1847. szeptember.)

Bilder oder Fotos hochladen 

Tóth Árpád 

Őszi alkonyat 

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab. 

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen... 

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb... 

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

Bilder oder Fotos hochladen

 Horváth Piroska

                    Búcsú a nyártól                                            

 Kicsit én is meghalok a múló nyárral, 

fáj, ahogy távozik és messzire szárnyal. 
Könnyeket sem ejt, bár még lázas a bókja, 
néha még megéget forrón tüzes csókja.

Az utamra elkísér hűvös hajnalon, 
szép mosolyát látom csillanó harmaton. 
Fáj, hogy már menni készül -, annyira siet. 
Szomorú - biccent a rozsdásodó liget.

Kofferjába gyűrte nyáresték mézcsókját, 
fűszeres szellőkkel eltáncolt tangóját. 
Érzékkel vívódó, kacérkodó zápor, 
hűsítő könnyével eláztatott százszor.

Fájdalmas a búcsú - összeszorul szívem! 
Beköszönt Ősz úrfi ezer pompás színben. 
Elmúlás rejtőzik tarka köntös mögött, 
Keresztespók asszony búcsúkendőt szövött.

Bánatos estéjén elköszön hát végleg, 
haldokló napsugár, - gyengülő napfények. 
Úgy fáj, hogy már távozik, - messzire szárnyal, 
kicsit most meghalok az elmúló nyárral.

                          Bilder oder Fotos hochladen                           

 

 

 

 

Szabó Lőrinc 

Őszi fák...


Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! 
Mint kívül a gesztenyefák, 
épp oly magas az ablakom: 
az ablakot a kék tavaszban 
zöld ujjongásod lengte be 
s még ráncos volt minden kis leveled, 
mint az ujszülöttek keze. 

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, 
ráncos megint, 
mint bőr vagy öreg papír zörögsz, 
ha a szél megráz odakint, 
de ha fele kincsed lent röpül is 
a földön ide-oda, 
még beragyogsz az ablakomon, 
gesztenyefáim aranya. 

Beragyogsz: ha kisüt a nap, 
ezer meg ezer kis kezed 
egyenkint markolja a fát 
és fölgyujtja a végső perceket: 
gyönyörű vagy! S akármilyen 
reménytelen, 
ez a tékozló szépség, ez a dac 
tetszik nekem. 

Örökké kellene élni, de 
ha nem lehet, 
küzdj bátran és búcsúzz vigan: 
így veszni szebb; 
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj 
büszkén bele, - 
arany voltál, szemét leszel, 
szépség szemete. 

Küzdj s tékozolj! Arany levél, 
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! 
Most ég el a nyár, és nem is 
szomorú ez a szép halál. 
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt 
igér a szél s az út sara: 
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is 
így pusztulnék el valaha.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.